Egy igen önakaratú jelleme volt: lelkesedett mindenért ami szép s magas ambíciói voltak a zene iránt, amihez lekötelezve érezte magát teljes lelkével. Kompromisszum nélkül és kitartóan mindig magyar temperamentummal próbálta meg létrehozni mûvészi igényeit. Néha minden józanság és reális lehetôség ellen dolgozott, s ilyenkor órák hosszú tárgyalások ill. jóakaratú biztatások kellet-tek, hogy az ember meggyôzze ôt a megegyezés szük-ségérôl. Az eféle megbeszélések nem mindig békésen zajlottak le (sokszor nagyon  ingerült tudott lenni), viszont végleg a kökös mûvészi együttmûködés- ünk számára mind meggazdagodást jelentettek.

Felejthetetlen emlék marad a próbákon való munkája számomra, és sok más számára is, akin ezeken részt vettek. Senkinek nem tette a dolgát  egyszerûvé, se magának, se munkatársainak. Könyörtelenül dolgozott azokon a részeken, amik az ô hangzási ideáljainak nem feleltek meg – ezt gyakran mindenkinek a kimerültségi határáig tette. De munkája intenzitását és szigorúságát mindig fellazította életteli és fantáziateljes szókincse, amivel magyarázatait aláhúzta, épp úgy, ahog remekül megérthetô, de nyelvtanilag idônként hibázó német tudása mindig vidám hangulatot keltett.

Jól emlékezem Bruno Walter tiszteletteljes és melegszívû szavaira:

„Ferenc Fricsay azok közé a kevés kollégáim közé tarto-zik, akik alárendelik magukat a zenének.“

                                                                                      Prof. Elsa Schiller