Saját magam elôször vezényeltem…

… 1925 áprilisában, tehát 11 évesen: elsô gimnáziumi éveinkben volt egy latin-tanár, akit nagyon szerettünk és kinek születésnapjára valami örömet akartunk szerezni. Mivel a megajándékozás tilos volt és egyikünk se tudott olyan jól latinul, hogy egy latin nyelvû darabot betanuljunk, úgy döntöttünk, hogy egy kôzösen összeállított zenekarral eljátszunk, szellemi ajándékként,  egy születésnapi szerenádot.

Így hát próbajátékot rendeztünk, és osztályunkból végül összejött  hat hegedûs, egy gordonkás és két zongorista. De mégis nehezen megoldható problémák elôtt álltunk, mert a „zenekari tagok“ technikai képessége szerény volt: néhány közülük csak egy keresztet vagy csak egy b-t tudott játszani, ezért a mûnek feltétlenül C-dur-ban vagy a-moll-ban kellett elhangzania. Hogy lehet egy ilyen darabot talalni, amely ezzel a zenekari összeallitassal játszható és ráadásul még születésnapi ünneplésre alkalmas jellegû is?

Az utóbbi problémát, egy megfelelô darabot találni, saját magam oldottam meg: a „Ciganybáró“ verbunkos-tánca mellett döntöttem. Máig sem tudom, miért tartottam ezt a darabot oly meggyôzônek, de javaslásomat mindenki nagy lelkesen elfogadta.

Hat héti titkos próbálás után a lerámolt és virággal feldíszített tanárszék elé felsorakoztunk és vártunk a professzor megérkezésére. 8 órakor aztán megkezdôdott a mûsor: az ajtó kinyitása volt a beintés, és a kilenc emberbôl álló zenekarom nagy odaadással kezdett el zenélni. Tanárunknak meglepôdéstôl és örömtôl leesett az álla.

Egy oly meghato pillanat lehetett, hogy 11 éves kis emberek saját indulatból lelkesen zenélnek, senki nem kényszerítette ôket. Nem úgy volt, mint a felnôtteknél, akiknek zenélni kell kedvtelenségük ellenére, hogy mindennapi kenyerüket megkeressék.

Tanárunk annyira boldog volt hogy hálából az elsô óra helyett hazaengedett bennünket: ez volt az elsô fellépési honoráriumom.